Az orr

Egy kistisztviselőnek - Kovaljovnak - leválik a fejéről az orra és önálló életet kezd, mindent elér, ami gazdájának nem sikerül. Az elbeszélés legsajátosabb megkülönböztető jellegzetessége az a kapcsolatrendszer, mely e képtelen esemény, a szereplők és az olvasó közt jön létre, s ennek a legelső hatása: az olvasó meghökkentése. De hogy mi a funkciója a mű egészében, azt csak akkor érthetjük meg, ha megvizsgáljuk az elbeszélésnek még legalább két fontos elemét, a szerkezeti felépítést és a narrátor szerepét. Felépítését tekintve Az orr a novella klasszikus szerkezetét követi. Eszerint különös ellentmondás figyelhető meg: a szerkesztés arányosságot, gyugalmat sugalló jellege furcsa ötvözetet alkot a mű-olvasó kapcsolat meghökkentő, felzaklató voltával. A narrátor határozott szerepe az a tény, hogy az eseményeket, a történet egyes mozzanatait valószínűnek, furcsának vagy képtelennek nyilvánítja, mindvégig meghatározza az elbeszélés hangnemét. Az elbeszélésben bemutatott világ tipikus alakja Kovaljov ülnök. A narrátori jellemzés megszokott s hagyományos jellegű, s önmagában véve épp ezért nem elég hatásos. Valódi dimenzióját a képtelenségek képtelensége érzékelteti: Kovaljov orra változott át azzá, ami maga az ülnök szeretett volna lenni, valódi álamtanácsossá. Az orr, Kovaljov lényének alighanem legértékesebb része alakul át a kovaljovi értékrendszer csúcsán elhelyezkedő hivatalnokká. A novella társadalombíráló jellege nyilvánvaló, a valósághű közegbe benyomuló abszurdum azonban annál többet is mond. Egyfelől az ábrázol társadalom ürességére, belső viszonylatainak abszurditására, céljainak értelmetlenségére utal. De Kovaljov talajvesztése még ennél is általánosabb érvényű; az ember és a világ kapcsolatának képe, egy olyanfajta meggyőződés hangoztatása, hogyha a kisember elveszti illúzióit - s illuzió itt = orr -, akkor képtelen tovább élni.